Jövőképünk az iskoláról – a múltra való visszatekintés után

A közelmúlt és a jelen iskolarendszerével kapcsolatos kritikákat, működési hibák elemzését hosszasan tanulmányozhatjuk. Meg is tettük már sokszor. De azon túl, hogy megállapítjuk újra és újra, hogy ami most van az nem jó, van-e elképzelésünk arról, hogy mit szeretnénk? Ahhoz, hogy a gyermekeink, unokáink egy élhető iskolai légkörben tanulhassanak a jövőben, mit tehetünk?

Tervezzünk a jövőre! Találjuk ki, hogy mit szeretnénk! Építsük fel a jövő iskoláját! Kezdjük el elméleti síkon, majd kezdjük el a gyakorlati megvalósítást! Addig semmi nem fog változni, amíg nincs kép-zetünk arról, hogy mit szeretnénk! Gyermekeink, unokáink pedig meg fogják kérdezni, hogy miért nem tettünk semmit, amikor már láttuk, hogy omladozik az oktatási rendszer.  Merjünk álmodni! Nincs mire várni. Eljött a cselekvés ideje! Sóhajtoztunk, panaszkodtunk, jajgattunk már eleget! Megért az idő arra, hogy tegyünk is valamit!

Némi visszatekintést tehetünk ugyan, de nagyobb hangsúlyt helyezzünk arra, hogy alakítsuk ki a jövőképünket, arról, hogy milyen iskolát, milyen óvodát szeretnénk a gyermekeinknek, unokáinknak!

Visszatekintés, legyünk túl rajta gyorsan!

A saját emlékeimen keresztül próbálok visszaemlékezni. A szocialista rendszerben voltam általános iskolás.  A tanárok nagyjából két típusát különböztetve meg (persze már utólag látom így át, akkor „csak” éreztem). Egy egyik tanár típus kultúrát közvetített, műveltséget és tudást adott át, emellett érzelmi intelligenciával is rendelkezett. Képviselték a városi polgári úri jó modort. Ezeket a tanárokat tiszteltük, figyeltünk rájuk, példaképeink voltak. Nem kellett kiabálniuk, hogy fegyelmezzenek.        Nézzük a másik tanár típust! A poroszos rendszerben „jól” működő tanárok, akiket a munkásosztályból emelt ki a párt (tisztelet a kivételnek, akik a párt támogatásával együtt is jó tanárok lettek). A párt által a főiskolákra beprotezsált emberek, akikből tanárokat képeztek. Akiknek nem volt meg a kulturáltságuk, de elvégeztek két szakot, mert a párt „nyomta” őket. Műveltség és érzelmi intelligencia hiányában nem tudták kezelni a rájuk bízott feladatot, a gyermekek nevelését, oktatását. Ők voltak, akik kiabáltak, verték az asztalt, a táblát, a gyermekeket, dobálták a kulcscsomókat, húzták a gyerekek fülét, megszégyenítették azt a gyermeket az osztály előtt, aki valamit nem tudott, vagy elfelejtett! A megfélemlítés eszközével vívtak ki maguknak „tiszteletet”. Ami persze nem volt az. Valójában a megfélemlítés és a tisztelet két különböző dolog. Sőt nagyon messze állnak egymástól. Az erőszak, a megfélemlítés, a megszégyenítés mindennapos volt gyermekkorom általános iskolájában. (Ezt az időszakot feldolgozó több film is készült mostanában.) A szülők és az általam tisztelt tanárok pedig hallgattak. A felsőtagozatot szorongással jártam végig, mert az is nagyon megviselt, hogy rendszeresen látom, hogy gyermekeket pofoznak rákvörösre, azon is aggódtam, hogy mikor következek én. Bár én nem kerültem sorra egy folyamatos stressz volt az iskola. De jó, hogy ennek vége!

(Persze tudom, mindenre van ellenpélda, bármely társadalmi rétegben, bármely műveltségi szinten. A saját tapasztalatom írtam le, nem szeretnék általánosítani.)

A gimnáziumot már a rendszerváltás után kezdtem egy teljesen más légkörben. A tanárok emberszámba vették a diákokat. Felüdítő volt az általános iskola után. Némelyik tanárnak ittam a szavait, példaképeim lettek! Örülök, hogy megélhettem azt, hogy így is lehet tanítani, tanulni. A kölcsönös tisztelet alap volt. Egy tanárra emlékszem, aki lekezelő volt, de nem folyamodott agresszióig. A többi tanár pedig elhivatott volt a tanítást illetően. De a tananyagon túl gyakran beszélgettek is velünk az életről és ezek a beszélgetések felemelőek voltak, mert megélhettük, hogy van, aki kíváncsi a gondolatainkra. Nagyon építő beszélgetések voltak! Jó erre az időszakra visszaemlékezni!

Nézzük a mai iskolarendszert röviden!

Néhány hívó szó, ami azonnal beugrik: óvónő hiány, kémia tanár hiány, pedagógus hiány, iskolaőr, agresszió, iskolai bullying, drog, digitális oktatás, (digitális diktatúra), megszégyenítés, mesterséges intelligencia, kréta, telefon elzárás… Nem vállalkozom részletes elemzésre, mert az végeláthatatlan lenne. Egy dolgot emelnék ki a sok közül: a tiszteletlenséget. Szerintem ez a gyökere annak, hogy lefelé csúszik a színvonal. A szülők nem tisztelik a tanárokat, a tanárok nem tisztelik a szülőket. Egymás tekintélyét ássák alá a gyermekek előtt, így a gyermekek sem tisztelik a tanárokat és a szüleiket sem, ill. egymást sem. Lássuk be egyre gyakrabban fordul elő, hogy a felnőttek nem viselkednek tiszteletre méltó módon. Káromkodnak, részegen látja a tanárát egy gyermek egy városi rendezvényen stb. Ma mit tapasztalunk agressziót a gyermekek részéről egymás felé és egyre gyakrabban a tanárok felé is, sőt a szüleik felé is. Mintha eltűnt volna a tisztelet egymás iránt.

Mit tehetünk? Újra kell építeni ezt a hármas kapcsolatot – pedagógus-szülő-gyermek – mindenféle relációban. Ha azt akarjuk, hogy tiszteljenek minket viselkedjünk tiszteletre méltó módon!  Iskolarendszertől, tantervtől, tankönyvcsomagtól stb. függetlenül, amíg nem építjük újra a kölcsönös tiszteletet, megbecsülést, addig nem lehet új alapokat lerakni. Bármilyen nagyszerű módszert, tankönyvet, szakkört stb. be lehet vezetni, nem fog működni, amíg az iskolai szintér szereplői egymás „lehúzásán dolgoznak”.

Amint egymás építése és az együttműködés elindul, a változás is el fog kezdődni! Valakinek el kell kezdeni működtetni! Élesszük újra az alap együttműködési formákat! Nem kell újra feltalálni mindent! Emlékünk még arra, hogy „az én szabadságom addig terjed, amíg a másik személyes szabadságát nem korlátozom”. Innen indulhat a konfliktuskezelés kulturált módja.

Még egy terület az érzelmi intelligencia kérdése, amire rá kell tekinteni!

Az egyik nagymamám ’négy elemit’ végzett, de azzal az érzelmi intelligenciával, amivel ő rendelkezett, azóta sem találkoztam!

Hogyan építhetjük ki a gyermekekben az érzelmi intelligenciát? Az empátia kiépítése egy alap ehhez. Ezzel nem kerültünk közelebb! De igen! Lehet erre is tanítani! Hogyan? Ha olyan helyzetbe hozunk egy gyermeket, hogy segítséget adjon valaki másnak. Vagy, ha bele kell helyezkednie a másik helyzetébe (szerepcsere). Az ’én’ érvényesítéssel szemben a közösség érdekében tenni! Ezt egyszerű hétköznapi tevékenységek során is lehet működtetni az iskolai környezetben.

Persze mondhatnánk, hogy ez nem ilyen egyszerű, ehhez már túl mélyre süllyedtek az állapotok az iskolában. Erre csak azt mondhatom, amit nem én találtam ki, de ide is illik, ha valamit csináltunk eddig és ez lett a következménye, miért gondoljuk, hogy, ha így folyatjuk tovább bármi is változni fog.

Csak akkor van esély a változásra, ha változtatunk azon, amit eddig tettünk!

Kezdhetünk ötletelni: pozitív fegyelmezés, ökoiskola, asszertív kommunikáció, relaxáció bevezetése, Meixner-módszer, Gordon-módszer, Montessori, tudatos szülő, iskola pszichológus, szülők iskolája, boldogságóra…

Számítanak-e még a gyermekeink? Számít-e a lelkük egészsége? Ha meg tudjuk őrizni a lelkük egészségét gyermekkorban, egészséges felnőtté válhatnak, egészséges társadalmat fognak felépíteni.

Megéri az oktatásba, a gyermekeinkbe, unokáinkba fektetni! Ha a jövő iskoláját építjük, akkor a jövő társadalmát is építjük!

A tisztelet és az érzelmi intelligencia alap ahhoz, hogy az alternatív iskolák jó alapra épülhessenek!

Pál Judit

tanító, gyógypedagógus

2024. 12. 08.